Eszméletlen nehezen veszem rá magam, hogy írjak. Magam előtt is szégyellem, hogy ebbe belehúzott, hogy hagytam magam a millió vészcsengő ellenére. Hiába ordítottak a barátaim, az anyám, és hiába szirénázott bennem a lelkem, nem hallgattam senkire, mert én végre szerelmes vagyok, megfogtam az Isten lábát. A legjobbkor jött ugyanis, álmaim munkahelyéről rúgtak ki (engem????) előtte másfél hónappal. Rohadtul szomorú voltam, bár így utólag a mostani állapothoz képest, ez azt hiszem csak a töredéke volt. Nem is tudtam eddig milyen a mély szomorúság.
Mondják, hogy olyan ez, mint a heroin és én éppen lejövök róla, na igen, de tegnap megint hagytam magam "belőni", hiába tisztultam már annyira szépen...
Aki ismeri a nárcizmust, tudja, miről írok, miről beszélek, aki nem, annak álljon itt egy összefoglaló arról, hogy mi a szarral állunk szemben, amiről azt hisszük, hogy "nem ilyen nincs, mi vagyunk a világ legszerencsésebb emberei".
A nárcisztikus szociopata
Általános értelemben a személyiségzavar olyan egészségtelen és merev gondolkodási és viselkedési mintákra utal, amelyek gátolják a társadalmi, a munkahelyi és az iskolai rendszerben történő működést.
A személyiségzavarokkal küzdő emberek többsége nem veszi észre, hogy problémája van, és másokat hibáztat azokért a következményekért, amelyeket maguk okoztak.