Ülök a kocsiban, zombi vagyok. Gondolkodom. Megkérdezem magamtól, hogy mégis mi a franc bánt ennyire? Mi bajom van? Egy éve tudom, hogy nárcisztikus, október óta könyörgöm heti szinten megváltásért, dobom ki két naponta... januárban én voltam, aki örökké elzavarta, letiltotta. Mégis visszaszivárgott, hagytam, talán még jobban megettem amit mondott
Nagyjából ma van egy hónapja, hogy utoljára "minden jó volt". Igaz januártól, a nagy szakítástól nem igazán volt már jó semmi. Sok lett a titok, sokszor tűnt el ok nélkül, persze ő mindig tudni akarta én hol vagyok, mit csinálok. Szóval, csak bámulok és kérdezem magamtól, hogy mi a fasz van velem, miért ültet seggre ennyire? Tudom, hogy nem telt el nap, hogy ne legyek megalázva, lekurvázva, ne mondaná, hogy félkegyelmű vagyok, hogy egy senki vagyok.Az utolsó hetekben a fizikai erőszak is rendkívüli módon jelen volt, korábban azért ritkábbak voltak a pofonok, az utolsó négy találkozásunkkor mindig elvert, ami azért furcsa, így visszagondolva, mert addigra már volt másik akkumlátora, másik nője. Azt mondta, nagyon szégyelli, de rengeteg feszültség van benne, nagyon ideges, nem tudja feldolgozni és én csak ráteszek nyolc lapáttal folyton. Tény, hogy nagyon szerettem volna határokat húzni mindig, de erre mindig az volt a reakció, hogy feleselek, hogy nem viselkedem nőként, hogy ugatok és hogy magától soha nem viselkedne így, én váltom ki belőle.
Bevallom volt egy pár hét, amíg tényleg azt gondoltam, hogy én vagyok a hibás, és bizonyos értelemben valóban, mert ha tudom magamról, hogy emancipált vagyok, kiállok magamért és nem hagyom magam, miért hagytam, hogy egy nárci több mint egy évig szívjon. Persze, már nem akarom bántani magam, de az biztos, hogy nekem is tanulnom kell, nekem is le kell vonnom a következtetéseket, hogy jobb emberré váljak.
De hogy mi bánt?
A függőség. Az hogy, azt hittem nélkülözhetetlen vagyok. Hogy egymás nélkül lélegezni se tudunk, hogy még wc-re is együtt jártunk és most úgy ugrik bele egy másik kapcsolatba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Szinte már együtt is élnek, miközben egy hónapja még 0-24 az enyém volt, én meg az övé.
És ekkor belém hasít, hogy baszki, nem is szeretem, csak egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni. Rászoktatott a "heroinra", ami ő maga és az elején megkaptam óriási adagokban (love bombing), majd kaptam a szeretetből egyre kevesebbet, de mivel már rászoktam, egyre jobban sóvárgok érte.
Ahogy ezt meglátom magamban, hirtelen elkezdem hallani a zenét. Pont valami béna feldolgozás ment, amiben volt egy rész, ahol egymás után ismételgették, hogy BUM, BUM, BUM, BUM, BUM.... de kurva sokáig, aztán egyszer csak elhalkult. És én láttam magamban, hogy még a lelkem a függőségtől ez a kibaszott idegesítő BUMMMMM most, de egyszer elhalkul.... és szürkévé válik bennem.
